02/10/2026
Nagyanyám volt annyira vagány, hogy amikor megözvegyült, eleve olyan sírfeliratot kért, amin már az ő neve is szerepelt. De nem csak a neve.
Emlékszem, ez állt a síron:
H. Károlyné 1922.07.16. – 20…
Morbid? Tévedsz. Sokkal több annál.
Tudta, hogy a 20. században született ember legkésőbb a 21. században meghal, de az évtizedig már nem merészkedett el. Végül a tízes években halt meg, közel százévesen.
Néha foglalkoztat a halál gondolata és ténye. Nekem is van egy utolsó napom. Az első ez: 1990.01.18. Az utolsó pedig egyelőre ismeretlen. Lehet, hogy 2026-tal kezdődik majd, de az is lehet, hogy 2069-cel. Nem tudni. Sírkövet én nem szeretnék, ezért nem is próbálom meg előre felvésni a dátumot, de elvileg nekem is kettőezer valamennyivel kezdődik, némi esély talán van a kétezer egyszázra is.
Miközben e sorokat írom épp az ónémetjuhász kutyánkat figyelem, miközben csámcsogva tisztogatja a bundáját és abban reménykedik, hogy hamarosan sétálni megyünk. Nem hiszem, hogy „őfelsége” azon töprengene, mennyi ideje lehet még hátra.
Pedig nem sok már. 2020. március 5-én született. Valahol 2029 és 2033 között hagyhat majd itt minket. Statisztikailag ennyit élnek átlagosan ezek a kutyák. Persze ez csak átlag, ritka esetekben megélik a 15-18 éves kort is. A szikár tény viszont sajnos az, hogy mivel 2026 van, ezért az is lehet, hogy csak 3 éve van hátra.
De van egy szerintem nagyon izgalmas dolog: Neki nem jelent semmi az, hogy 3 év. Ez a fogalom nem hordoz számára értelmezhető információt. Év, hónap, hét vagy nap, teljesen indifferens.
Nincs ilyen értelemben időérzéke. Sejti, hogy mikor ér haza valamelyik gazdája (érzékeli mennyi idő telik el általában a távozások és érkezések között). Azt is tudja, hogy miután már elég régóta hideg van (nekünk tél), most lassan jön a langyosabb idő (nekünk tavasz), de ennyi.
Őt nem lehet megijeszteni azzal, hogy talán csak néhány éve van hátra. Engem viszont igen.
Ezért is igyekszem vele minden hétvégén sétálni. Ma is fogunk és holnap is. Ekkor a legboldogabb, és azt szeretném, hogy minél többször legyen boldog, mielőtt az örök vadászmezőkre — vagy esetében inkább örök „sétamezőkre” — távozik.
A saját utolsó napomat sem ismerem. A nem tudás viszont nem jelent számomra figyelmen kívül hagyást. Ha világos, hogy az életem véget fog érni, akkor felértékelődik minden egyes eltöltött perc. Megéri átgondolni, hogy mivel telik a mai napom, a holnapom és az elkövetkező éveim.
Közben néha meghajlik a hátam egy másik terhes gondolattól is:
"Minek ennyit foglalkozni ezzel, ha végül úgyis meghalok?"
A túlvilágról visszatért emberek mind arról számolnak be, hogy a klinkai haláluk pillanatában felülemelkedtek a földi létezés nyomorúságán és szinte fájdalmas volt visszatérni a testükbe, mert a halál pillanatában minden jelentőségét veszíti, aminek ma értelmet és nyomatékot tulajdonítunk.
Lehet, hogy mésem kár azért az egyórányi, stabil oldalfekvésben töltött videónézegetésért, amit naponta feláldozok az életidőmből? Hisz ha szórakoztat, akkor miért ne tehetném?
Úgy is mondhatnám: végül minden erőfeszítésem eloszlik a kozmikus közönyben.
Bár a saját példáim rögtön vitatkoznak is egymással.
Mostanság Monte Cristo grófjának történetére is feláldozok naponta egy órát az életemből. Valamiért amiatt mégsem fáj a fejem, hogy egy ötvenéves könyvet szorongatva tékozlom el az életidőmet. Pedig az egész csak egy rég meghalt író agyszüleménye.
Amúgy félelmetes belegondolni, hogy egy 1800-as években élt író képzelete ma, 2026-ban az én képzeletembe hatol.
A fantáziák időutazása.
Úgy látszik, azért mégsem oszlik el minden olyan gyorsan abban a kozmikus közönyben. És a kutyával töltött séta sem lesz kevesebb attól, hogy egyszer véget ér. Sőt, épp attól lesz sokkal értékesebb.
Tulajdonképpen a pénzügyeimben tanúsított fegyelmezettséget is a saját elmúlásom vagy végességem tudata motiválja. Tudniillik azért teszek félre pénzt és fektetem be tudatosan, mert van két forgatókönyv a fejemben:
1. Megszűnik az igény a munkámra, mert megöregszem vagy elavul a tudásom.
2. Magam unom meg a munkával töltött életet, és végérvényesen szabadságra akarok menni.
Mindkét forgatókönyvben előbb apad el a munkából származó jövedelmem, mint hogy meghalnék. Pénzre viszont továbbra is, egészen halálom napjáig szükségem lesz. Ez hétszentség.
A jövedelmem elapadása és a halálom napja közt szükséges pénzt a múltbéli énem fogja biztosítani az akkori énemnek.
Időutazós egyéni gondoskodás.
Úgy is szoktam mondani, hogy időben eltolt egyéni erőforrás-átcsoportosítás. Nem túl romantikus, de annál inkább praktikus.
De vissza a mamámhoz!
Mennyire fegyelmezett, bátor és őszinte magatartás előre elkészíttetni a sírkövedet, és belevésetni annyit a halálod dátumából, amiben biztos vagy?
Úgy néz ki nem félt a haláltól, hanem számolt vele.
Nem mindegy.
